'Az álmok
világában általában úgy látunk mindent, mint a valóságban. Pedig nem. Az
álmokban pont, hogy egy kicsit sötétebben látunk mindent. A nappal is
sötétebbnek tűnik. Csak egy dolog nem. Az éjszakát. Az mindig sötét fog
maradni. Sokszor kívánjuk azt, hogy amit megálmodtunk az legyen a valóság, és
amit megéltünk pedig az álom. Egy rossz álom.
Lassan lépkedtem az úton előre, a szemem a földre volt szegezve, kezem pedig egy másik kézre volt kulcsolva, és a másik illető hozzám, mély hangon beszélt. Mosolyogva hallgattam Őt. Olyan jó volt hallgatni, érezni az ujjait az én ujjaim között. A hangja maga volt a muzsika számomra, az érintése pedig olyan volt, mint a nyári szellő egy igen forró nyáron. Egy pillanatra felnéztem, hogy kinek a kezét fogom. Az Övét. Nagyot dobbant a szíven mikor ránéztem. Köpni-nyelni nem tudtam. Mély lélegzetet vettem és próbáltam tettetni a normális mivoltomat. Nem volt könnyű. Amikor abba hagyta a beszédét, egy igen meghökkentő kérdést tett fel, azt hittem, hogy akkor ott fogok elájulni.
- Akkor most a szüleid otthon lesznek?- kérdezte kicsit félős hangon.
- A szüleim? Ők nem meghaltak?- tettem fel ezt az igen fura kérdést.
- Nem, nem haltak meg. De ezt honnan veszed, hogy nem élnének?- nevette el magát.
- Nem tudom.- túrtam bele a hajamba- Csak mintha lett volna olyan érzésem.
Ekkor magához húzott és a hajamba puszilt. Ugyan olyan illata volt, mit mikor a kávézónál belém jött. Áldani fogom majd azt a napot.
Amikor egy kis házhoz értünk olyan érzésem támadt, hogy megérkeztünk. Benyitottunk a kiskapun, végig mentünk a kicsi járdán, és megálltunk a bejárati előtt.
- Felkészültél?- néztem rá.
Nagy levegőt vett és kifújta.
- Igen. Essünk túl rajta.- szorította meg a kezem.
Ujjamat a csengőre helyeztem, egy kicsit megnyomtam, és vártunk, hogy ajtót nyissanak. Fél perc se telt el és nyílt az ajtó, ott ált anyu. Amint megláttam könnyek szöktek a szemembe. Ott állt az ajtóban sértetlenül, és boldogan mosolygott. A karját tárta ki felém, és meg sírva a karjaiba borultam. Szorosan magamhoz ölelve sírtam a vállán, közben mélyen beszívtam a levendulás samponjának az illatát.
- Olyan vagy, mintha el sem mentél volna.- szipogtam a fülébe.
- Mert nem mentem el sehova. Mindig is a szívedben élek. Akárcsak apád.- mondta nyugodthangon, közben megsimította a kezével a hajamat.
- Hiányoztál.- suttogtam.
- Te is nekem, kincsem.
- Ouhh bocs anya, had mutassam be a barátomat...-bújtam ki az öleléséből és James mellé álltam.
- James Cassells. Örülök, hogy megismerhetem magát.- vágott közbe és a kezét nyújtotta.
-Mrs. Emma Costing.- nyújtotta ő is a kezét-...és kérlek, szólíts Emma-nak.-mosolygot rá kedvesen.-Sokat hallottam rólad.
- Akárcsak magáról.- mondta udvariasan James.
- Anya. Apa hol van?- néztem rá kisírt szemekkel.
- Hátul a kertben.
- Szólok neki, hogy megjöttünk.
- Rendben.- mondta anya.
Adtam egy puszit anyunak az arcára, közben megfogtam James karját és berángattam a lakásba. A nappaliba érve, körül néztem és teljesen úgy nézet ki, mint az enyém, majd leültettem Őt a kanapéra.
- Maradj itt, oké?-mondtam neki, ő meg csak bólogatott.
Hátra szaladtam a kertbe, és ott láttam aput. Olyan boldogság fogott el, mint még soha.
- Apa!- kiáltottam neki.
Hátrafordul, és egy kicsit értetlenül meredt rám. Nagyon rég voltam itthon, és nagyon rég láttam őket. De mikor közeledtem felé, egyre jobban kitisztult az az emlék, amit rólam alkotott mikor utoljára itt jártam.
- Szia, apa!- ugrottam a nyakába.
- Iza?- kérdezte meglepődve.
- Úgy hiányoztál.- suttogtam a nyakába.
- Te is szívem- szorított magához.
- Gyere be, mutatni akarok valamit.- fogtam meg a kezét.
A nappaliba érve az a kép tárult elém, hogy James nagyban nézi a kicsi kori képeimet, mellette hallgatja anyám meséit. Amint beértünk mind a kettőjük a fejét felénk fordították.
- Megjött Ms. Pampersnyuszi.- mondta nevetve James.
- Nem vicces.- ültem le mellé.
- És ki ez a fess fiatalember melletted?- ült le apa anya mellé a szemközti kanapéra.
- Apa, ő itt a barátom James Cassells.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetem magát Mr Costing.- ráztak kezet a férfiak.
- Kérlek, hívj Richard-nak. Elvére még nem vagyunk nagyon öregek, nem?- fordult apu anyu felé.
- Annyi éves vagy, amennyinek érzed magat.- mondta válaszul.
- Imádom a bölcs megjegyzéseit.- puszilta meg apa anyát.
- Ha nem baj, akkor mi most magatokra hagyunk, oké?
- Rendben.- mondták egyszerre.
Megfogtam James kezét, és kivezettem az udvarra. Hátra mentünk a hinta ágyhoz. James leült, én meg csak álltam előtte.
- Milyenek a szüleim?- támaszkodtam mega combján.
- Cukik, mint te, Pampersnyuszi.
- Héé, nem én tehetek róla, hogy másfélévesen lusta voltam lábra állni. De legalább megoldottam a közlekedést.
- Ja, négykézláb, mi? Pampersnyuszi.- húzott az ölébe.
- Ne nevezz így.
- Kicsi nyuszi ül a fűben hopp-hopp...- kezdte el énekelni ezt a borzalmas dalocskát.
Én erre ökölbe szorítottam a kezem és egy kicsit vállba bokszoltam.
- Heii, ezt mért kaptam?
Közelebb hajoltam hozzá és elkezdtem suttogni.
- Mert...- adtam egy puszit a jobb arcára- ...én...- a bal arcára- ...téged...- a homlokára-...nagyon...- az orrára, és még jobban hozzásimultam-...szeretlek.- és végezetül lágyan megcsókoltam.
Olyan finom és édes csókja volt, hogy beleszédültem. Úgy éreztem magam, mintha lebegnék és csak egy dolog tart itt lent a földön. Ő. Olyan mélységesen és halálosan bele szerettem, mint még soha. Nem is tudnám, hogy mihez kezdenék nélküle. Egyszerűen eggyé váltam vele. Bárhová követni fogom, még ha ez azt is jelenti, hogy meg kell halnom, akkor legyen. Csak miatta élek még most is. Úgy sem tetszet ez a halandó élet.
Egy pillanatra elhúztam a fejem, és mélyen a szemébe néztem. Nagy levegőt és erőt vettem magamon.
- El kell árulnom valamit, de nem tudom, hogy te hogyan fogsz hozzá állni, ezért kérdem most. Halálosan őszintén, mennyire szeretsz?
- Ez miféle kérdés? Természetesen nagyon szeretlek. Az életemet teszem rá.
- Eldöntötted, hogy velem akarsz megöregedni?
- Minden vágyam.
- Családot is akarsz majd velem alapítani?
- Ez nem kérdés.
- És mikor?
- Nem tudom, talán 2-3 év múlva.
- És mi lenne, ha ez a néhány év nem majd, hanem most lenne?
- Ezzel mire célzol?- húzta fel a szemöldökét.
- Terhes vagyok.- nyögtem ki boldogan.
-Tessék?- nézett rám értetlenül James.'
Lassan lépkedtem az úton előre, a szemem a földre volt szegezve, kezem pedig egy másik kézre volt kulcsolva, és a másik illető hozzám, mély hangon beszélt. Mosolyogva hallgattam Őt. Olyan jó volt hallgatni, érezni az ujjait az én ujjaim között. A hangja maga volt a muzsika számomra, az érintése pedig olyan volt, mint a nyári szellő egy igen forró nyáron. Egy pillanatra felnéztem, hogy kinek a kezét fogom. Az Övét. Nagyot dobbant a szíven mikor ránéztem. Köpni-nyelni nem tudtam. Mély lélegzetet vettem és próbáltam tettetni a normális mivoltomat. Nem volt könnyű. Amikor abba hagyta a beszédét, egy igen meghökkentő kérdést tett fel, azt hittem, hogy akkor ott fogok elájulni.
- Akkor most a szüleid otthon lesznek?- kérdezte kicsit félős hangon.
- A szüleim? Ők nem meghaltak?- tettem fel ezt az igen fura kérdést.
- Nem, nem haltak meg. De ezt honnan veszed, hogy nem élnének?- nevette el magát.
- Nem tudom.- túrtam bele a hajamba- Csak mintha lett volna olyan érzésem.
Ekkor magához húzott és a hajamba puszilt. Ugyan olyan illata volt, mit mikor a kávézónál belém jött. Áldani fogom majd azt a napot.
Amikor egy kis házhoz értünk olyan érzésem támadt, hogy megérkeztünk. Benyitottunk a kiskapun, végig mentünk a kicsi járdán, és megálltunk a bejárati előtt.
- Felkészültél?- néztem rá.
Nagy levegőt vett és kifújta.
- Igen. Essünk túl rajta.- szorította meg a kezem.
Ujjamat a csengőre helyeztem, egy kicsit megnyomtam, és vártunk, hogy ajtót nyissanak. Fél perc se telt el és nyílt az ajtó, ott ált anyu. Amint megláttam könnyek szöktek a szemembe. Ott állt az ajtóban sértetlenül, és boldogan mosolygott. A karját tárta ki felém, és meg sírva a karjaiba borultam. Szorosan magamhoz ölelve sírtam a vállán, közben mélyen beszívtam a levendulás samponjának az illatát.
- Olyan vagy, mintha el sem mentél volna.- szipogtam a fülébe.
- Mert nem mentem el sehova. Mindig is a szívedben élek. Akárcsak apád.- mondta nyugodthangon, közben megsimította a kezével a hajamat.
- Hiányoztál.- suttogtam.
- Te is nekem, kincsem.
- Ouhh bocs anya, had mutassam be a barátomat...-bújtam ki az öleléséből és James mellé álltam.
- James Cassells. Örülök, hogy megismerhetem magát.- vágott közbe és a kezét nyújtotta.
-Mrs. Emma Costing.- nyújtotta ő is a kezét-...és kérlek, szólíts Emma-nak.-mosolygot rá kedvesen.-Sokat hallottam rólad.
- Akárcsak magáról.- mondta udvariasan James.
- Anya. Apa hol van?- néztem rá kisírt szemekkel.
- Hátul a kertben.
- Szólok neki, hogy megjöttünk.
- Rendben.- mondta anya.
Adtam egy puszit anyunak az arcára, közben megfogtam James karját és berángattam a lakásba. A nappaliba érve, körül néztem és teljesen úgy nézet ki, mint az enyém, majd leültettem Őt a kanapéra.
- Maradj itt, oké?-mondtam neki, ő meg csak bólogatott.
Hátra szaladtam a kertbe, és ott láttam aput. Olyan boldogság fogott el, mint még soha.
- Apa!- kiáltottam neki.
Hátrafordul, és egy kicsit értetlenül meredt rám. Nagyon rég voltam itthon, és nagyon rég láttam őket. De mikor közeledtem felé, egyre jobban kitisztult az az emlék, amit rólam alkotott mikor utoljára itt jártam.
- Szia, apa!- ugrottam a nyakába.
- Iza?- kérdezte meglepődve.
- Úgy hiányoztál.- suttogtam a nyakába.
- Te is szívem- szorított magához.
- Gyere be, mutatni akarok valamit.- fogtam meg a kezét.
A nappaliba érve az a kép tárult elém, hogy James nagyban nézi a kicsi kori képeimet, mellette hallgatja anyám meséit. Amint beértünk mind a kettőjük a fejét felénk fordították.
- Megjött Ms. Pampersnyuszi.- mondta nevetve James.
- Nem vicces.- ültem le mellé.
- És ki ez a fess fiatalember melletted?- ült le apa anya mellé a szemközti kanapéra.
- Apa, ő itt a barátom James Cassells.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetem magát Mr Costing.- ráztak kezet a férfiak.
- Kérlek, hívj Richard-nak. Elvére még nem vagyunk nagyon öregek, nem?- fordult apu anyu felé.
- Annyi éves vagy, amennyinek érzed magat.- mondta válaszul.
- Imádom a bölcs megjegyzéseit.- puszilta meg apa anyát.
- Ha nem baj, akkor mi most magatokra hagyunk, oké?
- Rendben.- mondták egyszerre.
Megfogtam James kezét, és kivezettem az udvarra. Hátra mentünk a hinta ágyhoz. James leült, én meg csak álltam előtte.
- Milyenek a szüleim?- támaszkodtam mega combján.
- Cukik, mint te, Pampersnyuszi.
- Héé, nem én tehetek róla, hogy másfélévesen lusta voltam lábra állni. De legalább megoldottam a közlekedést.
- Ja, négykézláb, mi? Pampersnyuszi.- húzott az ölébe.
- Ne nevezz így.
- Kicsi nyuszi ül a fűben hopp-hopp...- kezdte el énekelni ezt a borzalmas dalocskát.
Én erre ökölbe szorítottam a kezem és egy kicsit vállba bokszoltam.
- Heii, ezt mért kaptam?
Közelebb hajoltam hozzá és elkezdtem suttogni.
- Mert...- adtam egy puszit a jobb arcára- ...én...- a bal arcára- ...téged...- a homlokára-...nagyon...- az orrára, és még jobban hozzásimultam-...szeretlek.- és végezetül lágyan megcsókoltam.
Olyan finom és édes csókja volt, hogy beleszédültem. Úgy éreztem magam, mintha lebegnék és csak egy dolog tart itt lent a földön. Ő. Olyan mélységesen és halálosan bele szerettem, mint még soha. Nem is tudnám, hogy mihez kezdenék nélküle. Egyszerűen eggyé váltam vele. Bárhová követni fogom, még ha ez azt is jelenti, hogy meg kell halnom, akkor legyen. Csak miatta élek még most is. Úgy sem tetszet ez a halandó élet.
Egy pillanatra elhúztam a fejem, és mélyen a szemébe néztem. Nagy levegőt és erőt vettem magamon.
- El kell árulnom valamit, de nem tudom, hogy te hogyan fogsz hozzá állni, ezért kérdem most. Halálosan őszintén, mennyire szeretsz?
- Ez miféle kérdés? Természetesen nagyon szeretlek. Az életemet teszem rá.
- Eldöntötted, hogy velem akarsz megöregedni?
- Minden vágyam.
- Családot is akarsz majd velem alapítani?
- Ez nem kérdés.
- És mikor?
- Nem tudom, talán 2-3 év múlva.
- És mi lenne, ha ez a néhány év nem majd, hanem most lenne?
- Ezzel mire célzol?- húzta fel a szemöldökét.
- Terhes vagyok.- nyögtem ki boldogan.
-Tessék?- nézett rám értetlenül James.'
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése